2016. július 12., kedd
2016. június 22., szerda
Hogyan tárolom a gyerekrajzokat?
Azt kell hogy mondjam, igazán kreatív gyerekeim vannak. A nagylány csak úgy ontja magából a remekműveket, és most már a kisebbek is kezdik utolérni. Természetesen én is végig mentem a ranglétrán, hogy hova tegyem a rajzokat. Azt hozzá kell tenni, hogy mindig szelektáltam, megtartottam azokat, amikhez tényleg kapcsolódik emlék, szóval nem az összes kriksz-krakszot. A szkennelés nem az én esetem, és úgy sincs szkennerünk. :D
Tehát amíg kevés volt, elég volt egy egyszerű mappa. Aztán egy szélesebb gumis mappa. Utána pedig elvesztettem a fonalat. :) Próbálkoztam gyűrűs mappával is - de be kellett látnom, hogy nem fogok mindig mindent azonnal fóliába tenni. Az egyik kedvenc blogomat böngészve viszont beugrott a megoldás (nem tudom, miért, mert ott nem is ezt használják): egy egyszerű irattartó papucs! Az Ikea FJäLLA irattartóját választottam, mert elég merev, van rajta címke és fogantyú is. A rajzok hol fóliában vannak, hol nem, ez változó. Egyelőre bevált ez a módszer, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban is így marad, különben megint törhetem a fejem. :)
Tehát amíg kevés volt, elég volt egy egyszerű mappa. Aztán egy szélesebb gumis mappa. Utána pedig elvesztettem a fonalat. :) Próbálkoztam gyűrűs mappával is - de be kellett látnom, hogy nem fogok mindig mindent azonnal fóliába tenni. Az egyik kedvenc blogomat böngészve viszont beugrott a megoldás (nem tudom, miért, mert ott nem is ezt használják): egy egyszerű irattartó papucs! Az Ikea FJäLLA irattartóját választottam, mert elég merev, van rajta címke és fogantyú is. A rajzok hol fóliában vannak, hol nem, ez változó. Egyelőre bevált ez a módszer, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban is így marad, különben megint törhetem a fejem. :)
2016. június 9., csütörtök
Ajánló: Minimalisták - minden, ami igazán fontos
Ahogy egyre jobban beleástam magam a minimalizmusba, először túlnyomórészt angol blogokat találtam. Mindenki leírja, hogy hogy jutott el a váltásig, és megadja saját tippjeit. Jó néhányan könyvet is kiadtak erről, örülnék is, ha egy-kettő (pl. Joshua Becker-é) megjelenne. Addig is itt van nekünk Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus könyve, a Minimalisták. Ebben leírják hosszú történetüket, alakulásukat a minimalizmus útján. A könyvet Millburn írta, Nicodemus pedig kiegészítette jegyzetekkel.
Nekem első olvasásra elég kusza volt az egész, pedig nem szokott gondot okozni, ha ugrálnak egy történetben. Úgyhogy amint befejeztem, kezdtem elölről, és most már az unalmasabb részeket átlapoztam, az érdekeseket megjelöltem. :)
Tulajdonképpen ott kezdődik a dolog, amikor meghal az édesanyja, ő pedig elgondolkodik azon, hogy mihez kezdjen az anyja rengeteg holmijával. Sosem használt ruhák, tárgyak, és ami számára a legütősebb, hogy a gyereke iskolai cuccait félretette. Itt ráébredt arra, hogy ahogy az anyja nem tudta dobozba zárni az ő - gyereke - emlékét, jelenlétét, úgy neki sem szabad egy raktárba (-> nagyobb dobozba) vitetni az anyja holmijait, mert nem általuk marad meg az édesanyja az emlékeiben.
De még ez sem volt elég az "életmódváltás"-hoz. Tönkrement a házassága, új lakásba költözött, amit bebútorozott egy csomó holmival. De véletlenül belefutott az interneten egy beszélgetésbe egy minimalista, utazgató sráccal, akinek a gondolatai elindították az úton. Innentől kezdve folyamatosan megvált a dolgaitól, és átalakította az életét. Amikor barátja, Ryan Nicodemus rákérdezett, hogy mitől változott meg, nem volt megállás, beszippantotta őt is a minimalizmus. Később úgy alakult az életük, hogy felmondtak/kirúgták őket, ők pedig elhatározták, hogy megpróbálnak csak az új ügynek élni, blogot, könyvet írtak, turnéztak, most pedig, ha jól látom, egy filmet is készítettek.
Szerettem a könyvben azokat a gondolatokat, ahol megkérdőjelezi eddigi szokásait ("Kit akartam becsapni?", "Milyen kávégép határoz meg engem mint férfit?") és érdekes volt a benne végbe menő változásokról, ill. a kísérleteiről (nem használ otthon internetet, nem használ telefont, stb.) olvasni. Ami nekem unalmas volt, az a párkapcsolatokról szóló hosszú részek (nem érint a téma), a turné állomásain történtek, ill. volt néhány számomra tipikus amerikai nézőpontú gondolat.
"Amikor a vagyontárgyaim nagy részétől megszabadultam, arra kényszerültem, hogy szembenézzek a sötét oldalammal, és olyan kérdéseket tegyek fel, amelyekre nem voltam felkészülve: Mióta jelentenek nekem ennyit a tulajdonomban lévő anyagi javak? Mi az igazán fontos az életemben? Miért vagyok elégedetlen? Ki az az ember, akivé válni szeretnék? Hogy határozzam meg a saját sikeremet?"
"Már nincsenek olyan dolgaim, amelyek nem képviselnek értéket az életemben. Minden ruhámat hordom, minden edényemet használom, minden egyes vagyontárgyamat élvezem, mert szándékosan csak azokat tartottam meg, amelyeknek funkciójuk van a mindennapokban. Minden más eltűnt. Mindannyian különbözőek vagyunk, így ami számomra értéket jelent, az nagyon különbözhet attól, ami valaki más életében képvisel értéket."
"Már nincsenek olyan dolgaim, amelyek nem képviselnek értéket az életemben. Minden ruhámat hordom, minden edényemet használom, minden egyes vagyontárgyamat élvezem, mert szándékosan csak azokat tartottam meg, amelyeknek funkciójuk van a mindennapokban. Minden más eltűnt. Mindannyian különbözőek vagyunk, így ami számomra értéket jelent, az nagyon különbözhet attól, ami valaki más életében képvisel értéket."
2016. május 30., hétfő
Minimalizmus: az én történetem
Itt van ez a viszonylag új trend, én pedig nem szoktam divatokkal foglalkozni. Mégis eljutottam odáig, hogy minimalistának tekintem magam, és igyekszem átalakítani az életemet.
Sosem voltam kimondottan gyűjtögető. Persze sok holmim volt, de gyerekkoromban időm is volt rá, és ha már kezdett káosz lenni, rászántam néhány órát, és szelektáltam. De aztán jöttek a gyerekek, fogyott az időm, átrendeződött az életem, a prioritások, szóval a szokásos alakulása az életnek. És közben próbáltam újra és újra szelektálni, de elvesztettem a fonalat, és sok mindenhez ragaszkodtam úgy, ahogy régen nem. "Ezt még szeretném csinálni/elolvasni,stb.", "majd ha lesz időm", "jó lesz még akkor, amikor..", és így tovább. De közben úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és elsüllyedek a cuccaimban. És ezt most nem úgy kell elképzelni, mint a látványos gyűjtögetős-szelektálós műsorokban, mert szerintem az ember kívülről nem gondolná, hogy sok holmim van. Egyszerűen engem nyomaszt az a sok "kellene", ami árad a környezetemből.
Meg is fogalmaztam magamnak: minél nagyobb a káosz körülöttem a gyerekek miatt (akikből időközben négy is lett), annál jobban vágyom az egyszerűségre. Először azt vettem észre magamon, hogy rendkívül odavagyok a skandináv lakberendezésért. Persze tudom, hogy nagy beépített szekrényekbe rejtik a holmijaikat, de ez engem nem érdekel, én is, én is ilyen egyszerűséget szeretnék!
Aztán a neten ajánlotta valaki Marie Kondo könyvét. Kissé szkeptikus voltam, hiszen eddig is szigorúan szelektáltam (vagyis azt hittem), de amikor belelapoztam a könyvbe, és láttam, hogy a könyvekről külön ír (fő nyomasztó téma), rögtön megvettem. Nem csalódtam benne, magával ragadott, és el is kezdtem írni ezt a blogot. :)
De elég sok idő telt el, és ugyan sajnos nekem nincs arra külön szabadidőm, hogy huzamosabban ezzel foglalkozzak, azért belül éreztem, hogy valami nem stimmel, látványosabb eredményre vágytam.
Így jutottam el a minimalizmusig. Egyszerűen elegem lett mindenből. Egyébként évek óta, amikor a legnagyobb káosz van itthon, mindig azt mondtam mérgesen, hogy legszívesebben kidobnék mindent azonnal! Úgy látszik, hajlamos vagyok erre a dologra. :)
Először csak a külföldi (és a kevés magyar) írásokat olvasgattam, kinek mi a története, mi a titka, és hogy tényleg megcsinálta?? Nem szeretem az amerikaiak kényszeres listáit, hogy "10 dolog, amit tenned kell..", de átrágtam magam néhányon, és találtam elgondolkodtató írásokat.
Mert tényleg, ha meghalunk, mi is marad utánunk? Minek hagyjunk a szeretteinkre borzalmas dolgokat, hatalmas feladatot? Csupa olyan holmit, amiről nem jutunk eszébe?
Vagy pedig, ahogy Marie Kondo is próbálja átadni, miért nem olyan tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amiket szívből szeretünk, ami örömet okoz?
És az alapvető kérdés, hogy miért is élünk? A tárgyainkért? Örülünk, hogy vannak? Én személy szerint Isten szolgája kívánok lenni - akkor most Istent szolgálom, vagy a tárgyaim körül forognak a gondolataim? Rábízom magam Istenre, átadom magam Jézusnak és hálás szívvel végzem az életfeladatomat, vagy pedig görcsösen ragaszkodom a sok "kellene" feladatokhoz, tárgyakhoz? Én azt hiszem, Isten azért teremtett minket, hogy örüljünk, hogy élvezzük az életet, de kissé eltúloztuk és túlkomplikáltuk a dolgot.
Egy szó mint száz: sajnos rá kellett ébredjek, hogy még mindig rengeteg cuccot tartok meg csupán udvariasságból és görcsös félelemből. Ez nekem egy nagyon lassú munka lesz, ahogy minden egyes darabnál végiggondolom az érzelmeimet, és hogy mit is szeretnék elérni.
Ezek szerint még bőven lesz mit ide írjak. :)
Sosem voltam kimondottan gyűjtögető. Persze sok holmim volt, de gyerekkoromban időm is volt rá, és ha már kezdett káosz lenni, rászántam néhány órát, és szelektáltam. De aztán jöttek a gyerekek, fogyott az időm, átrendeződött az életem, a prioritások, szóval a szokásos alakulása az életnek. És közben próbáltam újra és újra szelektálni, de elvesztettem a fonalat, és sok mindenhez ragaszkodtam úgy, ahogy régen nem. "Ezt még szeretném csinálni/elolvasni,stb.", "majd ha lesz időm", "jó lesz még akkor, amikor..", és így tovább. De közben úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és elsüllyedek a cuccaimban. És ezt most nem úgy kell elképzelni, mint a látványos gyűjtögetős-szelektálós műsorokban, mert szerintem az ember kívülről nem gondolná, hogy sok holmim van. Egyszerűen engem nyomaszt az a sok "kellene", ami árad a környezetemből.
Meg is fogalmaztam magamnak: minél nagyobb a káosz körülöttem a gyerekek miatt (akikből időközben négy is lett), annál jobban vágyom az egyszerűségre. Először azt vettem észre magamon, hogy rendkívül odavagyok a skandináv lakberendezésért. Persze tudom, hogy nagy beépített szekrényekbe rejtik a holmijaikat, de ez engem nem érdekel, én is, én is ilyen egyszerűséget szeretnék!
Aztán a neten ajánlotta valaki Marie Kondo könyvét. Kissé szkeptikus voltam, hiszen eddig is szigorúan szelektáltam (vagyis azt hittem), de amikor belelapoztam a könyvbe, és láttam, hogy a könyvekről külön ír (fő nyomasztó téma), rögtön megvettem. Nem csalódtam benne, magával ragadott, és el is kezdtem írni ezt a blogot. :)
De elég sok idő telt el, és ugyan sajnos nekem nincs arra külön szabadidőm, hogy huzamosabban ezzel foglalkozzak, azért belül éreztem, hogy valami nem stimmel, látványosabb eredményre vágytam.
Így jutottam el a minimalizmusig. Egyszerűen elegem lett mindenből. Egyébként évek óta, amikor a legnagyobb káosz van itthon, mindig azt mondtam mérgesen, hogy legszívesebben kidobnék mindent azonnal! Úgy látszik, hajlamos vagyok erre a dologra. :)
Először csak a külföldi (és a kevés magyar) írásokat olvasgattam, kinek mi a története, mi a titka, és hogy tényleg megcsinálta?? Nem szeretem az amerikaiak kényszeres listáit, hogy "10 dolog, amit tenned kell..", de átrágtam magam néhányon, és találtam elgondolkodtató írásokat.
Mert tényleg, ha meghalunk, mi is marad utánunk? Minek hagyjunk a szeretteinkre borzalmas dolgokat, hatalmas feladatot? Csupa olyan holmit, amiről nem jutunk eszébe?
Vagy pedig, ahogy Marie Kondo is próbálja átadni, miért nem olyan tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amiket szívből szeretünk, ami örömet okoz?
És az alapvető kérdés, hogy miért is élünk? A tárgyainkért? Örülünk, hogy vannak? Én személy szerint Isten szolgája kívánok lenni - akkor most Istent szolgálom, vagy a tárgyaim körül forognak a gondolataim? Rábízom magam Istenre, átadom magam Jézusnak és hálás szívvel végzem az életfeladatomat, vagy pedig görcsösen ragaszkodom a sok "kellene" feladatokhoz, tárgyakhoz? Én azt hiszem, Isten azért teremtett minket, hogy örüljünk, hogy élvezzük az életet, de kissé eltúloztuk és túlkomplikáltuk a dolgot.
Egy szó mint száz: sajnos rá kellett ébredjek, hogy még mindig rengeteg cuccot tartok meg csupán udvariasságból és görcsös félelemből. Ez nekem egy nagyon lassú munka lesz, ahogy minden egyes darabnál végiggondolom az érzelmeimet, és hogy mit is szeretnék elérni.
Ezek szerint még bőven lesz mit ide írjak. :)
2016. május 25., szerda
Hajtogatás
Amint már írtam, nem foglalkoztam különösebben a hajtogatás művészetével, de a fórumon valaki közzétett egy videót, ahol szerintem nagyon jól átjön a lényeg.
Íme :)
Íme :)
Dobozolás
Sokáig nem foglalkoztam a dologgal, mert úgy éreztem, jó a tárolás minálunk. De a facebook csoportunkban egyre-másra jönnek a képek, és mindenki nagyon lelkes, így gondoltam, én is kipróbálom.
Arról van szó, hogy nem elég, hogy állítva hajtogatod a ruhákat, be is kell tenni egy dobozba. Nálunk a gyerekek ruhái vannak komódban, ott alkalmaztam ezt a módszert. Időről időre vettem ikea skubb dobozokat; mivel a komód is ikeás, szépen illeszkedik a fiókokba. Ami a hajtogatást illeti, nem voltak nagy igényeim, nem tanulmányoztam videókat, hanem egyszerűen csak még egyet hajtogattam a holmikon és kész. Nekem megállnak így is.
És így néz ki a gyakorlatban.
Egy gyerek - egy fiók. Mindenkinek van külön kis szíve, így tudják, hogy melyik kié. (Én varrtam! ;) )
Belül:
A szűk hely - rengeteg ruha miatt még így is sokszor rendetlen, de közelről sem annyira, mint régen. Tényleg sokkal, sokkal jobb külön dobozba tenni, átláthatóbb és egyszerűbb a rendszer.
Egyébként Marie Kondo azt tanácsolja, hogy a tárolásnál először nézzünk körül otthon, mi lenne felhasználható. Előszeretettel ajánlja a cipősdobozt, és ráadásul simán lehet kérni a cipőboltokban. Én, bevallom, nem szeretem, nem tartom szépnek, és nem is tudnám szépen bevonni.
Szóval mivel ez a dolog bevált, már nézelődtem a lakásban, hogy hol lehetne még alkalmazni. A saját ruháimnál nem, mert ott nagyon magas polc van, és bevált a normál hajtogatás. De a különböző apróságokat a ruhásszekrényben (dezodor, kontyfogó, stb.) és az íróasztal fiókban (tollak, kapcsok, stb.) dobozba tettem. Az eredmény ugyanaz: átláthatóbb, egyszerűbb.
Amikor pedig a konyhában szenvedtem, hogy a szekrényben hogy tudnám normálisan eltenni az ételeket (nincs kamrám), eszembe jutottak a kis műanyag kosárkáim. És lőn, nem esik a fejemre semmi, nem kell székre álljak, hogy a polc hátulját is elérjem, hanem csak kihúzom a megfelelő kosarat.
Amit pedig tudok, kiöntöm külön dobozba:
Tehát az ötlet működik. Ráadásul egyrészt olyan pofonegyszerű, hogy az ember csodálkozik, hogy eddig miért nem jutott eszébe, másrészt mindenki magára szabhatja a designt, a felhasználási helyet, ahogy tetszik.
2016. május 16., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

