Hogy tudok konmarizni pici gyerekek mellett? Sehogy!
Talán feltűnt, hogy az utóbbi időben alig írtam. Ennek igen egyszerű oka volt: a nyári szünet (értsd: négy gyerek itthon).
Viszont nagyon jól lehet fejben végigpörgetni a tárgyakat, elgondolkodni az elméleten, a saját céljaimon és a kudarcaimon. Aztán, ha éppen akad egy pár tényleg szabad perc, meg lehet szabadulni néhány dologtól.
Most, a második kör alkalmával nem tudok pontosan a könyv sorrendjén haladni, de az alapfeltevés (Szeretem? Használom?) ugyanaz. Így sikerült újabb zsák ruhától megszabadulnom. Nagyon sok könyv fog elmenni a háztól (és még fog több is..), és végre valahára a régi ágyneműhuzatokat is elajándékoztam. Sok csetresz megy majd farsangkor a tombolára, a babaruhák is folyamatosan vándorolnak el tőlünk. A játékokból egy nagy adag ment az oviba - és nem volt hiszti miatta! Viszont újra szembesültem azzal, hogy rengeteg mesekönyvünk van. Folyamatosan cserélem őket, és azt hiszem, most egy jó ideig nem fogunk újat venni.
Ez alatt az újabb kör alatt megpróbálok még őszintébb lenni önmagamhoz. Azt hittem, eddig is az voltam, de hihetetlen, hogy ha jobban megkapargatom a felszínt, mennyi holmitól tudok megint megszabadulni. És folyamatosan azon csodálkozom, hogy hogy lehet ennyi mindent ilyen rövid idő alatt felhalmozni. Ha a szüleimnek, nagyszüleimnek sok dolga van, azon nem csodálkozom, van egy pár év előnyük. Na de 31 évesen?!
Visszatérve a címben felvetett témához: leginkább akkor tudok "marizni", ha a gyerekek alszanak, ill. nincsenek itthon. Egyrészt nem szeretek egyszerre sokfelé figyelni; nem is akarom, hogy szétszedjék a dolgaimat, másrészt a legtöbb holmink a padláson van, ahova most (felújítás miatt) nem jöhetnek fel.
A facebook-os fórumunkon hál'Istennek sok ellenpélda is van, úgyhogy csak hajrá minden kisgyerekes anyukának! :) Annak, aki képes többfelé figyelni, akinek nagyon kicsi vagy már nagy a gyereke és aki képes őszintén végigcsinálni a módszert, az remekül és viszonylag gyorsan haladhat.
2016. szeptember 14., szerda
2016. július 24., vasárnap
KonMari-módszer - Hol rontottam el?
Néha megdöbbenek azon, hogy már másfél éve írom ezt a blogot. Őszintén szólva, nem így terveztem. Azt gondoltam magamról, hogy könnyen megszabadulok a mindent elborító kacatoktól - mondjuk, ha így lenne, akkor nem is lenne szükségem erre a módszerre..
Elméletileg egyszer már végigmentem a rendszeren. De nem érzek szinte semmi javulást, és a nyomasztó érzés továbbra is bennem van. Hol és mit rontottam el? Tudnék még több holmit kidobni, nem voltam elég alapos? Miközben ezeken gondolkodtam, eljutottam a minimalizmusig. És hoztam egy döntést, hogy igen, én ezt akarom, a legbensőbb elképzeléseim ezt tükrözik. Nehezen haladok, nagy a nyüzsgés körülöttem, sajnos nem tudok mindenkit elküldeni egy hétre, hogy csak erre koncentráljak. De most végre megvan az a bizonyos belső kép, amiről Marie Kondo írt, ami alapján dolgozni kell.
Íme, a többi zsákutca, amibe belefutottam:
1. Középszerűség
Bizony megelégedtem egy kis jóleső legyintéssel a legtöbb esetben. Ezek azok a bizonyos határesetek. Pedig ha valami igazán örömmel tölt el, azt érzem és határozottan tudok dönteni. De találtam a pinterest-en két kifejező illusztrációt, ami segített:
Elméletileg egyszer már végigmentem a rendszeren. De nem érzek szinte semmi javulást, és a nyomasztó érzés továbbra is bennem van. Hol és mit rontottam el? Tudnék még több holmit kidobni, nem voltam elég alapos? Miközben ezeken gondolkodtam, eljutottam a minimalizmusig. És hoztam egy döntést, hogy igen, én ezt akarom, a legbensőbb elképzeléseim ezt tükrözik. Nehezen haladok, nagy a nyüzsgés körülöttem, sajnos nem tudok mindenkit elküldeni egy hétre, hogy csak erre koncentráljak. De most végre megvan az a bizonyos belső kép, amiről Marie Kondo írt, ami alapján dolgozni kell.
Íme, a többi zsákutca, amibe belefutottam:
1. Középszerűség
Bizony megelégedtem egy kis jóleső legyintéssel a legtöbb esetben. Ezek azok a bizonyos határesetek. Pedig ha valami igazán örömmel tölt el, azt érzem és határozottan tudok dönteni. De találtam a pinterest-en két kifejező illusztrációt, ami segített:
Értitek? :)
2. A valóra nem vált álmok
Amikor már mindent, de mindent átnéztem, és a megmaradt holmikon töprengtem, az nagyon kínkeserves belső utazás volt. Rá kellett jönnöm, hogy a régi álmaim már nem aktuálisak, ill. csak kergetem őket, ahelyett, hogy már rég elengedtem volna. Attól, hogy vannak könyveim a kertészkedésről, az ételekről, idegen nyelvekről, még nem lesz szép a kertem, különleges a főztöm és nyelvzseni sem leszek. Túl sok elvárást támasztottam magammal szemben, azt hittem, ez az "alap", de így csak folyamatos frusztrációban éltem. Azt szeretném elérni, hogy a környezetem, a tárgyaim ne bűntudatot keltsenek bennem, hanem - ahogy feljebb írtam - örömet szerezzenek.
3. "Jó lesz még valamire"
Szerintem ezt nem kell részleteznem. Megmagyarázni sem lehet, nem igaz? Ez a legnehezebb az összes közül.
4. Nem vált be
Ez valamennyire kapcsolódik a 2. ponthoz. Nehéz bevallani, ha tévedtem; mégsem jó, mégsincs hozzá kedvem, mégsem használom. Magában rejti a "jó lesz még valamire" csapdáját is.
5. Határidő
Habár erről nem lehet konkrét tanácsot adni, de rá kellett jönnöm, hogy erre szükségem van. Amint azt a bevezetőben is írtam, már elég rég elkezdtem a módszert használni, mégsem érzem, hogy a végére értem volna. Maximum novemberben szeretném befejezni, nem szeretnék már karácsony előtt ezzel foglalkozni. Készüljünk az ünnepre lazán, minden nyomástól mentesen! :)
A következő időben ezek lesznek a legfontosabb kérdéseim:
Örömet szerez? - Igazán?
Használom?
2016. július 12., kedd
2016. június 22., szerda
Hogyan tárolom a gyerekrajzokat?
Azt kell hogy mondjam, igazán kreatív gyerekeim vannak. A nagylány csak úgy ontja magából a remekműveket, és most már a kisebbek is kezdik utolérni. Természetesen én is végig mentem a ranglétrán, hogy hova tegyem a rajzokat. Azt hozzá kell tenni, hogy mindig szelektáltam, megtartottam azokat, amikhez tényleg kapcsolódik emlék, szóval nem az összes kriksz-krakszot. A szkennelés nem az én esetem, és úgy sincs szkennerünk. :D
Tehát amíg kevés volt, elég volt egy egyszerű mappa. Aztán egy szélesebb gumis mappa. Utána pedig elvesztettem a fonalat. :) Próbálkoztam gyűrűs mappával is - de be kellett látnom, hogy nem fogok mindig mindent azonnal fóliába tenni. Az egyik kedvenc blogomat böngészve viszont beugrott a megoldás (nem tudom, miért, mert ott nem is ezt használják): egy egyszerű irattartó papucs! Az Ikea FJäLLA irattartóját választottam, mert elég merev, van rajta címke és fogantyú is. A rajzok hol fóliában vannak, hol nem, ez változó. Egyelőre bevált ez a módszer, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban is így marad, különben megint törhetem a fejem. :)
Tehát amíg kevés volt, elég volt egy egyszerű mappa. Aztán egy szélesebb gumis mappa. Utána pedig elvesztettem a fonalat. :) Próbálkoztam gyűrűs mappával is - de be kellett látnom, hogy nem fogok mindig mindent azonnal fóliába tenni. Az egyik kedvenc blogomat böngészve viszont beugrott a megoldás (nem tudom, miért, mert ott nem is ezt használják): egy egyszerű irattartó papucs! Az Ikea FJäLLA irattartóját választottam, mert elég merev, van rajta címke és fogantyú is. A rajzok hol fóliában vannak, hol nem, ez változó. Egyelőre bevált ez a módszer, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban is így marad, különben megint törhetem a fejem. :)
2016. június 9., csütörtök
Ajánló: Minimalisták - minden, ami igazán fontos
Ahogy egyre jobban beleástam magam a minimalizmusba, először túlnyomórészt angol blogokat találtam. Mindenki leírja, hogy hogy jutott el a váltásig, és megadja saját tippjeit. Jó néhányan könyvet is kiadtak erről, örülnék is, ha egy-kettő (pl. Joshua Becker-é) megjelenne. Addig is itt van nekünk Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus könyve, a Minimalisták. Ebben leírják hosszú történetüket, alakulásukat a minimalizmus útján. A könyvet Millburn írta, Nicodemus pedig kiegészítette jegyzetekkel.
Nekem első olvasásra elég kusza volt az egész, pedig nem szokott gondot okozni, ha ugrálnak egy történetben. Úgyhogy amint befejeztem, kezdtem elölről, és most már az unalmasabb részeket átlapoztam, az érdekeseket megjelöltem. :)
Tulajdonképpen ott kezdődik a dolog, amikor meghal az édesanyja, ő pedig elgondolkodik azon, hogy mihez kezdjen az anyja rengeteg holmijával. Sosem használt ruhák, tárgyak, és ami számára a legütősebb, hogy a gyereke iskolai cuccait félretette. Itt ráébredt arra, hogy ahogy az anyja nem tudta dobozba zárni az ő - gyereke - emlékét, jelenlétét, úgy neki sem szabad egy raktárba (-> nagyobb dobozba) vitetni az anyja holmijait, mert nem általuk marad meg az édesanyja az emlékeiben.
De még ez sem volt elég az "életmódváltás"-hoz. Tönkrement a házassága, új lakásba költözött, amit bebútorozott egy csomó holmival. De véletlenül belefutott az interneten egy beszélgetésbe egy minimalista, utazgató sráccal, akinek a gondolatai elindították az úton. Innentől kezdve folyamatosan megvált a dolgaitól, és átalakította az életét. Amikor barátja, Ryan Nicodemus rákérdezett, hogy mitől változott meg, nem volt megállás, beszippantotta őt is a minimalizmus. Később úgy alakult az életük, hogy felmondtak/kirúgták őket, ők pedig elhatározták, hogy megpróbálnak csak az új ügynek élni, blogot, könyvet írtak, turnéztak, most pedig, ha jól látom, egy filmet is készítettek.
Szerettem a könyvben azokat a gondolatokat, ahol megkérdőjelezi eddigi szokásait ("Kit akartam becsapni?", "Milyen kávégép határoz meg engem mint férfit?") és érdekes volt a benne végbe menő változásokról, ill. a kísérleteiről (nem használ otthon internetet, nem használ telefont, stb.) olvasni. Ami nekem unalmas volt, az a párkapcsolatokról szóló hosszú részek (nem érint a téma), a turné állomásain történtek, ill. volt néhány számomra tipikus amerikai nézőpontú gondolat.
"Amikor a vagyontárgyaim nagy részétől megszabadultam, arra kényszerültem, hogy szembenézzek a sötét oldalammal, és olyan kérdéseket tegyek fel, amelyekre nem voltam felkészülve: Mióta jelentenek nekem ennyit a tulajdonomban lévő anyagi javak? Mi az igazán fontos az életemben? Miért vagyok elégedetlen? Ki az az ember, akivé válni szeretnék? Hogy határozzam meg a saját sikeremet?"
"Már nincsenek olyan dolgaim, amelyek nem képviselnek értéket az életemben. Minden ruhámat hordom, minden edényemet használom, minden egyes vagyontárgyamat élvezem, mert szándékosan csak azokat tartottam meg, amelyeknek funkciójuk van a mindennapokban. Minden más eltűnt. Mindannyian különbözőek vagyunk, így ami számomra értéket jelent, az nagyon különbözhet attól, ami valaki más életében képvisel értéket."
"Már nincsenek olyan dolgaim, amelyek nem képviselnek értéket az életemben. Minden ruhámat hordom, minden edényemet használom, minden egyes vagyontárgyamat élvezem, mert szándékosan csak azokat tartottam meg, amelyeknek funkciójuk van a mindennapokban. Minden más eltűnt. Mindannyian különbözőek vagyunk, így ami számomra értéket jelent, az nagyon különbözhet attól, ami valaki más életében képvisel értéket."
2016. május 30., hétfő
Minimalizmus: az én történetem
Itt van ez a viszonylag új trend, én pedig nem szoktam divatokkal foglalkozni. Mégis eljutottam odáig, hogy minimalistának tekintem magam, és igyekszem átalakítani az életemet.
Sosem voltam kimondottan gyűjtögető. Persze sok holmim volt, de gyerekkoromban időm is volt rá, és ha már kezdett káosz lenni, rászántam néhány órát, és szelektáltam. De aztán jöttek a gyerekek, fogyott az időm, átrendeződött az életem, a prioritások, szóval a szokásos alakulása az életnek. És közben próbáltam újra és újra szelektálni, de elvesztettem a fonalat, és sok mindenhez ragaszkodtam úgy, ahogy régen nem. "Ezt még szeretném csinálni/elolvasni,stb.", "majd ha lesz időm", "jó lesz még akkor, amikor..", és így tovább. De közben úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és elsüllyedek a cuccaimban. És ezt most nem úgy kell elképzelni, mint a látványos gyűjtögetős-szelektálós műsorokban, mert szerintem az ember kívülről nem gondolná, hogy sok holmim van. Egyszerűen engem nyomaszt az a sok "kellene", ami árad a környezetemből.
Meg is fogalmaztam magamnak: minél nagyobb a káosz körülöttem a gyerekek miatt (akikből időközben négy is lett), annál jobban vágyom az egyszerűségre. Először azt vettem észre magamon, hogy rendkívül odavagyok a skandináv lakberendezésért. Persze tudom, hogy nagy beépített szekrényekbe rejtik a holmijaikat, de ez engem nem érdekel, én is, én is ilyen egyszerűséget szeretnék!
Aztán a neten ajánlotta valaki Marie Kondo könyvét. Kissé szkeptikus voltam, hiszen eddig is szigorúan szelektáltam (vagyis azt hittem), de amikor belelapoztam a könyvbe, és láttam, hogy a könyvekről külön ír (fő nyomasztó téma), rögtön megvettem. Nem csalódtam benne, magával ragadott, és el is kezdtem írni ezt a blogot. :)
De elég sok idő telt el, és ugyan sajnos nekem nincs arra külön szabadidőm, hogy huzamosabban ezzel foglalkozzak, azért belül éreztem, hogy valami nem stimmel, látványosabb eredményre vágytam.
Így jutottam el a minimalizmusig. Egyszerűen elegem lett mindenből. Egyébként évek óta, amikor a legnagyobb káosz van itthon, mindig azt mondtam mérgesen, hogy legszívesebben kidobnék mindent azonnal! Úgy látszik, hajlamos vagyok erre a dologra. :)
Először csak a külföldi (és a kevés magyar) írásokat olvasgattam, kinek mi a története, mi a titka, és hogy tényleg megcsinálta?? Nem szeretem az amerikaiak kényszeres listáit, hogy "10 dolog, amit tenned kell..", de átrágtam magam néhányon, és találtam elgondolkodtató írásokat.
Mert tényleg, ha meghalunk, mi is marad utánunk? Minek hagyjunk a szeretteinkre borzalmas dolgokat, hatalmas feladatot? Csupa olyan holmit, amiről nem jutunk eszébe?
Vagy pedig, ahogy Marie Kondo is próbálja átadni, miért nem olyan tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amiket szívből szeretünk, ami örömet okoz?
És az alapvető kérdés, hogy miért is élünk? A tárgyainkért? Örülünk, hogy vannak? Én személy szerint Isten szolgája kívánok lenni - akkor most Istent szolgálom, vagy a tárgyaim körül forognak a gondolataim? Rábízom magam Istenre, átadom magam Jézusnak és hálás szívvel végzem az életfeladatomat, vagy pedig görcsösen ragaszkodom a sok "kellene" feladatokhoz, tárgyakhoz? Én azt hiszem, Isten azért teremtett minket, hogy örüljünk, hogy élvezzük az életet, de kissé eltúloztuk és túlkomplikáltuk a dolgot.
Egy szó mint száz: sajnos rá kellett ébredjek, hogy még mindig rengeteg cuccot tartok meg csupán udvariasságból és görcsös félelemből. Ez nekem egy nagyon lassú munka lesz, ahogy minden egyes darabnál végiggondolom az érzelmeimet, és hogy mit is szeretnék elérni.
Ezek szerint még bőven lesz mit ide írjak. :)
Sosem voltam kimondottan gyűjtögető. Persze sok holmim volt, de gyerekkoromban időm is volt rá, és ha már kezdett káosz lenni, rászántam néhány órát, és szelektáltam. De aztán jöttek a gyerekek, fogyott az időm, átrendeződött az életem, a prioritások, szóval a szokásos alakulása az életnek. És közben próbáltam újra és újra szelektálni, de elvesztettem a fonalat, és sok mindenhez ragaszkodtam úgy, ahogy régen nem. "Ezt még szeretném csinálni/elolvasni,stb.", "majd ha lesz időm", "jó lesz még akkor, amikor..", és így tovább. De közben úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és elsüllyedek a cuccaimban. És ezt most nem úgy kell elképzelni, mint a látványos gyűjtögetős-szelektálós műsorokban, mert szerintem az ember kívülről nem gondolná, hogy sok holmim van. Egyszerűen engem nyomaszt az a sok "kellene", ami árad a környezetemből.
Meg is fogalmaztam magamnak: minél nagyobb a káosz körülöttem a gyerekek miatt (akikből időközben négy is lett), annál jobban vágyom az egyszerűségre. Először azt vettem észre magamon, hogy rendkívül odavagyok a skandináv lakberendezésért. Persze tudom, hogy nagy beépített szekrényekbe rejtik a holmijaikat, de ez engem nem érdekel, én is, én is ilyen egyszerűséget szeretnék!
Aztán a neten ajánlotta valaki Marie Kondo könyvét. Kissé szkeptikus voltam, hiszen eddig is szigorúan szelektáltam (vagyis azt hittem), de amikor belelapoztam a könyvbe, és láttam, hogy a könyvekről külön ír (fő nyomasztó téma), rögtön megvettem. Nem csalódtam benne, magával ragadott, és el is kezdtem írni ezt a blogot. :)
De elég sok idő telt el, és ugyan sajnos nekem nincs arra külön szabadidőm, hogy huzamosabban ezzel foglalkozzak, azért belül éreztem, hogy valami nem stimmel, látványosabb eredményre vágytam.
Így jutottam el a minimalizmusig. Egyszerűen elegem lett mindenből. Egyébként évek óta, amikor a legnagyobb káosz van itthon, mindig azt mondtam mérgesen, hogy legszívesebben kidobnék mindent azonnal! Úgy látszik, hajlamos vagyok erre a dologra. :)
Először csak a külföldi (és a kevés magyar) írásokat olvasgattam, kinek mi a története, mi a titka, és hogy tényleg megcsinálta?? Nem szeretem az amerikaiak kényszeres listáit, hogy "10 dolog, amit tenned kell..", de átrágtam magam néhányon, és találtam elgondolkodtató írásokat.
Mert tényleg, ha meghalunk, mi is marad utánunk? Minek hagyjunk a szeretteinkre borzalmas dolgokat, hatalmas feladatot? Csupa olyan holmit, amiről nem jutunk eszébe?
Vagy pedig, ahogy Marie Kondo is próbálja átadni, miért nem olyan tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amiket szívből szeretünk, ami örömet okoz?
És az alapvető kérdés, hogy miért is élünk? A tárgyainkért? Örülünk, hogy vannak? Én személy szerint Isten szolgája kívánok lenni - akkor most Istent szolgálom, vagy a tárgyaim körül forognak a gondolataim? Rábízom magam Istenre, átadom magam Jézusnak és hálás szívvel végzem az életfeladatomat, vagy pedig görcsösen ragaszkodom a sok "kellene" feladatokhoz, tárgyakhoz? Én azt hiszem, Isten azért teremtett minket, hogy örüljünk, hogy élvezzük az életet, de kissé eltúloztuk és túlkomplikáltuk a dolgot.
Egy szó mint száz: sajnos rá kellett ébredjek, hogy még mindig rengeteg cuccot tartok meg csupán udvariasságból és görcsös félelemből. Ez nekem egy nagyon lassú munka lesz, ahogy minden egyes darabnál végiggondolom az érzelmeimet, és hogy mit is szeretnék elérni.
Ezek szerint még bőven lesz mit ide írjak. :)
2016. május 25., szerda
Hajtogatás
Amint már írtam, nem foglalkoztam különösebben a hajtogatás művészetével, de a fórumon valaki közzétett egy videót, ahol szerintem nagyon jól átjön a lényeg.
Íme :)
Íme :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


